A SZÍNÉBEN VÁLTOZÓ KIRÁLYNÉ

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egyszer egy özvegy királyné, s annak egyetlenegy fia. Ennek a királynénak olyan csudálatos természete volt, hogy az arcának a színe a napnak minden órájában változott. Mikor aztán a fia akkorára nevekedett, hogy meg akart házasodni, azt mondotta neki: nem bánja, házasodjék, elvehet akármilyen szegény leányt, de csak úgy, ha annak is az arcaszíne minden órában változik.

Hiszen jó nagy gondot adott ezzel a királyné a fiának. Ugyan hol talál ő olyan leányt, akinek az arcaszíne minden órában változik? De hát isten neki - gondolta magában a királyfi -, nyakába veszi a világot, addig megy, míg az anyja kedve szerint való leányt nem talál.

Felkészülődik a királyfi, tizenkét szekeret színig megtöltet arannyal, ezüsttel, aztán maga mellé vett egy regement huszárt, s úgy indult világgá. Bejárták az egész országot, nem találtak olyan leányt, amilyent kerestek; elmentek idegen földre, jártak faluról falura, városról városra, de bizony nem találtak olyan leányt, akinek a színe minden órában változik.

Egyszer csak elfogyott a tizenkét szekér pénz, s mit volt mit nem tenni, még a lovakat is eladták, úgy vergelődtek haza gyalogszerrel.

Mondja otthon a királyfi:

- Na, édesanyám, én több országot bejártam, de olyan leányt, amilyet te kívánsz, nem találtam. Próbáljak-e még egyszer szerencsét?

- Bizony próbálj, fiam - mondta a királyné -, mert az én házamba nem hozol más leányt, csak olyant, kinek az arcszíne minden órában változik, mint az enyém.

Mit tehetett a szegény királyfi, másodszor is nekikészülődött, vitt magával huszonnégy szekér aranyat s egy regement helyett két regement huszárt.

Első ízben napnyugat felé jártak, most elindultak napkelet felé, mentek országról országra, de még hírből sem hallottak olyan leányt, amilyent az özvegy királyné kívánt.

Egyszer azonban, amint mentek, mendegéltek, mi történt? Amint éppen egy temetőkert mellett mentek el, látják, hogy két ember kegyetlenül dorongol egy holttestet. Odamegy a királyfi, s kérdi az embereket:

- Hát kendtek mért ütik azt a holtat?

- Mért? Azért, mert amíg élt, minden embernél adósságot csinált, még a koldusnál is, s nem fizetett senkinek.

- Hát majd kifizetem én - mondotta a királyfi -, csak ne üssék többet.

Nagyot kacagtak az emberek.

- Az ám, ha ki tudná fizetni! A királynak sincs annyi pénze, amennyi adósságot ez az ember csinált.

S csakugyan, ahogy felszámolták az adósságát, még a huszonnégy szekér arany sem volt elég, eladták a két regement huszár lovait is: azzal telt ki nagy nehezen az adósság. Azután többet a halottat nem bántották, szépen egy gödörbe tették, elföldelték.

No, hanem most mit csináljon a királyfi? Sem pénz, sem ló. Mit tehetett egyebet, visszaküldötte a huszárokat, egyes-egyedül maradott, s úgy indult tovább nagy búsan.

Hanem mikor éppen a temetőkertből kilépett, utána szaladott egy öregember, s megállította.

- Hallod-e, te királyfi, fogadj föl engem szolgának.

- Hát én ugyan mire s mivel fogadjalak fel, szegény ember? Magam is szegény vagyok, mint a templom egere.

- Csak fogadj fel - mondotta az öregember -, ne fizess semmit, azért én hűséges szolgád leszek.

- Jól van, ha a szíved olyan igaz hajlandósággal* van irántam, gyere velem.

Mennek, mendegélnek együtt, s egyszerre csak elestelednek valahol a pusztaságon. Azt mondja az öregember:

- Állj csak meg, királyfi, amott van egy elátkozott vár, ördögök laknak benne, de ne félj, mindjárt szállást csinálok én neked.

Elszalad az öregember, bemegy az elátkozott várba, s az ördögöket szörnyen megijeszti, hogy csak húzódjanak egy szobába össze, s meg se mozduljanak, ha az életük kedves, mert egy világhíres vitéz jön ide éjjeli szállásra, aki nem fél sem embertől, sem ördögtől.

Megijednek az ördögök, behúzódnak egy szobába, egész éjjel meg sem moccannak, a királyfi pedig szép csöndesen aludott reggelig, senki meg nem háborította nyugodalmában.

Reggel, amikor fölébredtek, azt mondja az öregember:

- Na, királyfi, most csak menj előre, én még egy szempillantásnyira itt maradok, lesz még egy-két szavam az ördögökkel.

Elmegy a királyfi, az öregember ott maradt, benyit az ördögökhöz, s szól nekik:

- Kijöhettek, elment a világhíres vitéz.

Hej, hálálkodtak az ördögök az öregembernek, kínáltak neki mindent, kérdezték, hogy mivel hálálhatják meg szolgálatját.

- Ne adjatok nekem semmi egyebet - mondotta az öregember -, csak egy látatlan köpenyeget.

Adtak jó szívvel, hogyne adtak volna! Minden ördögnek volt egy ilyen látatlan köpenyege, nem egy, de kettő.

Az öregember egyszeriben magára kanyarította a látatlan köpenyeget, szaladott a királyfi után, s köszöntötte:

- Adj' Isten jó reggelt, királyfi!

Ámult-bámult a királyfi, nézett mindenfelé, nem látott senkit.

- Ugye nem látsz? - kérdezte az öregember. - No, mindjárt megmutatom magamat.

Azzal lerántotta magáról a köpenyeget, ott állott a királyfi előtt a maga valóságában.

- Na, látod-e, királyfi, ezért a köpenyegért voltam én az ördögöknél. Most már ne félj, mehetünk akármerre.

Továbbmennek, mendegélnek, egyszer csak egy városba érnek. Mikor a város kapuján bemennek, megszólal az öregember:

- Te még egy szót sem szóltál nekem, királyfi, de azért én jól tudom, hogy miben jársz. Ebben a városban lakik az a leány, aki neked való. Ennek a leánynak király az apja, de az ördögöknek minden mesterségét eltanulta, azért majd mindenféle próbára tesz téged, de te ne félj, csak bízd rám magadat.

Fölmegy a királyfi a palotába, s hát éppen ott találja a királykisasszonyt is, aki olyan szép volt, mint a ragyogó csillag. A királyfi nem sokat hímezett-hámozott, elmondta nagy bátran, hogy mit akar.

- Jól van, fiam - mondotta a király -, csak három próbát kell elvégezned, s tied a leányom. De azt is megmondom, hogy ha annak a három próbának nem lész az embere, karóba kerül a fejed. Itt van, ni, látod-e, egy pár aranypapucs, ezt én elküldöm oda, ahová. Ha megtalálod: visszahozod, ha nem találod: a te bajod.

Kimegy a királyfi, szól az öregembernek. De még alig is szólhatott, az öregember magára kanyarította a látatlan köpenyeget, s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Közbe legyen mondva, az ördöngös király hét ördögnek adta által az aranypapucsot, s megparancsolta keményen, hogy vigyék a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjére, annak a közepén van elásva egy vasláda, tegyék abba a papucsot.

Hanem az öregember a látatlan köpenyegben mindenütt a nyomukban volt, repült, mint a sebes szélvész, s amint az ördögök a ládába tették az aranypapucsot, úgy mindjárt látatlanul ki is vette, s mire az ördögök hazakerültek, ő már oda is adta a papucsot a királyfinak.

- Eredj, királyfi, vidd fel a királynak.

De bezzeg a szeme-szája tátva maradt az ördöngös királynak, csóválgatta a fejét, s dörmögött magában:

- Ebadta fattya, ezer ördög lakik benne!

Másodízben két aranykést küldött el a király, de ezt már nem a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetjére, hanem a hármas üveghegy túlsó felére, oda szúratta be a kést a hegynek a lábához.

Még vissza sem kerültek az ördögök, vitte a kést a királynak.

Harmadízben egy aranygyűrűt küldött, hogy azt vigyék a Vörös-tengerbe, s ottan dobják egy cethalnak a szájába. Vihették, dobhatták, le sem csúszhatott a cethal torkán a gyűrű, az öregember a látatlan köpenyegben visszakapta, s vitte a sebes szélnél is sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben vissza a királyfinak.

- No - mondotta a király, mikor a királyfi átaladta a gyűrűt is -, azt hittem, hogy én tudom a legtöbb ördöngösséget a világon, s lám, te többet tudsz, mint én. Tied a leányom, vigyed a hazádba.

Egyszeriben megesküsznek, nagy lakodalmat csapnak, lakodalom után hintóba ülnek, felül az öregember is a bakra, úgy mennek hazafelé.

Hanem mikor a temetőhöz érnének, csak leszökik az öregember a bakról, megragadja a királyfi feleségét, s mondja:

- No, királyfi, ezt az asszonyt ketten szereztük, engem illet a fele! Nézz csak ide, mindjárt kettészakítom.

Megijed szörnyen a királyfi, eláll a szava, s mire szólhatott volna, az öregember már ketté is szakította a királynét. Amint kettészakította, kiugrott a testéből egy béka s egy kígyó. Aztán ismét szépen összeragasztotta. S ím, halljatok csudát, olyan szép lett a királyné, ezerszerte szebb, mint annak előtte.

- Látod-e, királyfi - mondotta az öregember -, ilyen asszonyt kívánt tőled a te anyád, ennek a színe minden órában változik. Azért cselekedtem veled ezt a jót, mert te is nagy jót cselekedtél velem. Én vagyok az, akinek a holttestét a temetőben ütötték, verték; akinek nálad nélkül sohasem lett volna csöndes nyugodalma. Áldjon meg az Isten!

Azzal az öregember belépett a temetőkertbe, eltűnt a fejfák között. De még csak most örült igazán a királyfi, s hát még a királyné, mikor megjött a fia, s meglátta a menyét, akinek az arca éppen olyan volt, mint az övé: változott a színe a nap minden órájában. Bezzeg csaptak hetedhét országra szóló vendégséget, hét nap s hét éjjel szólott a muzsika, még a sánták is táncra kerekedtek.

Így volt, vége volt, mese volt.

 

 

 

 

 

Rigócsőr király

A Grimm testvérek gyűjtéséből

 

 

Egy királynak volt egy lánya, aki mindenkinél szebb volt, de annyira büszke és rátarti is, hogy egy kérő sem lehetett elég jó neki. Sorra osztogatta nekik a kosarat, a tetejébe még csúfolódott is velük. Egy ízben a király nagy vígasságot rendezett, s meghívott rá közelről-távolról minden

vitézt, aki házasodni kívánt. Sorba állították őket rangjuk-rendjük szerint; először jöttek a királyok, aztán a fejedelmek, utánuk a hercegek, a grófok, a bárók, végül pedig a köznemesek. Végigvezették ekkor a királylányt a sorok között, de mindenkiben talált valami hibát. Emez túl kövér volt: „Boroshordó!” – vetette oda. Amaz túl nyurga: „Magas és ingatag, a járása álmatag!” A harmadik túl alacsony: „Pöttöm és pufók, az ilyenek mire jók!” A negyedik túl sápadt: „Mint a halál, halovány!” Az ötödik túl vörös: „Szép a sólyom, szép a sas, de még szebb a tűzkakas!” A hatodik nem volt elég délceg? „Nyers palló, kemencén száradt!” És így tovább, mindenkiben talált valami kivetnivalót, de kivált mulattatatta egy derék király, ki a sor legelején állott, és akinek görbére sikeredetett az álla. „Ni – kiáltott fel kacagva -, ennek meg olyan az álla, mint a rigó csőre!” Rajta is maradt a királyon a Rigócsőr név. Az öreg király azonban, látván, hogy a lánya mást sem tesz, csak gúnyt űz az emberekből és rendre ócsárolja a kérőket, haragra gerjedt, és megfogadta, hogy hozzáadja az első jöttment koldushoz, aki portája előtt megfordul.

Néhány napra rá vándor muzsikus állt meg az ablak alatt, és énekszóval akart kevéske alamizsnához jutni. Mikor a király meghallotta, így szólt: „Eresszétek be.” Belépett a muzsikus porosan, toprongyosan, énekelt a király és a lánya előtt, mikor pedig befejezte, csekélyke adományt kért. Szólt a király: „Annyira tetszett az éneked, hogy hozzád adom feleségül a lányomat.” Megrémült a királylány, de a király azt mondta: „Megfogadtam, hogy odaadlak az első jöttment koldusnak, s amit fogadtam, be is tartom.” Nem segített semmi rimánkodás, hozatták a papot, és mit sem tehetett a királylány, már össze is eskették a szegény muzsikussal. Mikor ez megtörtént, így szólt a király: „Most már koldus felesége vagy, nem való, hogy továbbra is a palotámban időzz, eridj, tarts az uraddal!”

Kézen fogván őt a koldus, kivezette, a király lányának pedig gyalog kellett követnie. Midőn egy nagy erdőbe értek, megkérdezte az urától:

 

Milyen szép erdő! Kié lehet?

Rigócsőr királyé, kérte is a kezed;

Ha elfogadod, most a tiéd volna.

Köleskása, zabszem, kukoricamálé,

Miért is nem lettem Rigócsőr királyé!

Majdan egy rétre értek, a királylány kérdezte megint:

 

E szép zöld rét ugyan kié lehet?

Rigócsőr királyé, kérte is a kezed,

Ha elfogadod, most a tiéd volna.

Köleskása, zabszem, kukoricamálé,

Miért is nem lettem Rigócsőr királyé!

 

Útjuk ezután egy nagy városon haladt át, kérdi ismét a királynak leánya:

 

E szép nagy város vajon kié lehet?

Rigócsőr királyé, kérte is a kezed;

Ha elfogadod, most a tiéd volna.

Köleskása, zabszem, kukoricamálé,

Miért is nem lettem Rigócsőr királyé!

 

„Nem tetszik ám ez nekem – szólalt meg a vándor muzsikus -, hogy örökösen valaki más után vágyódsz! Én talán nem vagyok elég jó neked?” Végül egy egészen kicsiny házikóhoz értek. Szólt a királylány:

 

Teremtő Isten, még ilyet sem láttam,

Ki lakhatik ebben a rozzant kalyibában?

 

Felelt pedig a muzsikus: „Ez az én házam meg a tied, itt fogunk lakni.” A királylánynak le kellett hajolnia, hogy beférjen az alacsony ajtón. „Hol vannak a cselédek?- kérdezte. „Még hogy cselédek? – Förmedt rá a koldus -, magadnak kell elvégezned mindent, ha azt akarod, hogy meglegyen. Mindjárt rakj is tüzet, tégy fel vizet, és főzz nekem vacsorát, igen elfáradtam.” A királylány mit sem értett tűzrakáshoz, főzéshez, így aztán a koldus kénytelen volt maga is dologhoz látni, hogy legalább a fél fogára jusson valami. Mikor elfogyasztották soványka ételüket, hálni tértek. Másnap a koldus már korán reggel felköltötte a királyleányt, hogy lássa el a ház körüli dolgot. Valahány napig, míg ki nem fogytak a készletükből, így tengették az életüket. Akkor azt mondta a koldus: „No, feleségem, ez így nem mehet tovább, hogy csak föléljük, amink van, keresni meg semmit sem keresünk. Kosarat fogsz fonni.” Azzal elment fűzfavesszőt vágni, hozott egy nyalábbal; a királylány nekifogott a fonásnak, de finom kezét sebesre törték az erős vesszők. „Látom már, nem boldogulsz – szólt az ura -, fonnod kellene, ahhoz talán jobban értesz.” Nekiült a királylány, és megpróbálkozott a fonással, de a durva fonál egykettőre felhasogatta gyenge ujjait, kicsordult vére meg mind ráfolyt a szálra. „Látod, látod – mérgelődött az ura -, semmilyen munkára sem vagy alkalmas, rossz vásárt csináltam veled. De talán kereskedhetnénk fazékkal meg egyéb cseréppel; majd kiülsz a piacra és kínálod a portékát.” – „ó, jaj – gondolta a királylány -, mi lesz, ha apám országából is megfordulnak a piacon, és látják, amint ott ülök és cserepet árulok, majd csúfolnak és gúnyolnak!” De nem volt mit tennie, engedelmeskednie kellett, hogy koldusbotra ne jussanak. Első ízben sikerült is a dolog, az emberek szívesen megvették a szép asszony portékáját, s megadták, amit kért érte, sőt, sokan odaadták a pénzt, és még a fazekat is meghagyták neki. Éldegéltek a haszonból, amíg tartott, akkor az ember ismét beszerzett egy szekérre való edényt. Kiült vele a királyleány a piac egyik sarkára, kirakta maga köré az áruját, és kínálta. Amint ott ül, egyszer csak arra vágtat egy részeg huszár, és egyenesen a cserepek közé csörtet, bizony sok ezer apró szilánkra tört az egész! Sírva fakadt a királyleány, ijedtében azt sem tudta, mitévő legyen. „Jaj szegény fejemnek – sóhajtotta -, mit fog szólni az uram!” hazasietett, és elmondta, milyen balszerencse érte. „Hogyan ülhet ki valaki cserépedényekkel a piac sarkára?- korholta az ura. – Hagyd el a sírást, látom már, hogy semmilyen tisztességes munkára sem lehet használni téged. Voltam a király palotájában, és érdeklődtem, nem volna-e szükségük cselédre a konyhában. Megígérték, hogy felfogadnak; cserébe ingyen kapod majd az élelmet.” Így tehát konyhalány lett a királyleányból, segédkeznie kellett a szakácsnak, a legsanyarúbb munkát is elvégeznie. Két zsebébe egy-egy csuprot kötött, abban vitte haza, amit a maradékból neki osztottak, s azon éltek. Történt egyszer, hogy fényes lakodalomra készülődtek, mert a király legidősebb fia házasodott. Fölment a szegény királylány is, és odaállt a terem bejáratához, hogy láthasson valamit. Mikor aztán meggyújtották a gyertyákat, sorra vonultak be a vendégek, egyik szebb, mint a másik, és minden csupa pompa meg ragyogás volt, elszorult a királylány szíve, a sorsa miatt, s átkozta magát, gőgjéért és büszkeségéért, mely így lealázta, s íly nagy szegénységbe taszította. Pompás ételek illata szállt, és a szolgák, akik hordták, neki is odavetettek egy-egy falatot, azt ő gyorsan berakta csuprába, hogy hazavigye. Egyszer csak belépett a királyfi selyemben-bársonyban, nyakában aranylánccal. Megpillantván a szép menyecskét az ajtóban, kézen ragadta, vitte volna a táncba. De a királyleány szabódott, s megrémült, mert látta, hogy az a Rigócsőr király áll előtte, aki megkérte a kezét, és a kinek ő csúfos kosarat adott. De hiába vonakodott, az már bevonszolta a terembe; s akkor a szalag, amely a zsebeit tartotta, elszakadt, a két csupor kifordult, a leves kiömlött, a falatok pedig szanaszét szóródtak. Lett is ennek láttán nagy hahota és csúfolódás, a királyleány pedig rettentő szégyenében legszívesebben ezer öl mélyre süllyedt volna a föld alá. Menekült is volna, szaladt ki az ajtón, de egy vitéz a lépcsőn utolérte és visszavitte; ahogy ránézett, látta, hogy megint Rigócsőr király az. Most már kedvesen szólította: „Ne félj, én meg a szegény muzsikus, aki a nyomorúságos viskódban lakott veled, egyek vagyunk, a te kedvedért változtattam el a külsőmet, és én voltam a huszár is, aki a lovával a fazekaid közé csörtetett. Mindezt azért tettem, hogy a büszkeségedet megtörjem, és megbüntesselek a gőgödért, mellyel csúfot űztél belőlem.”

Keserves sírásra fakadt a királylány, s azt válaszolta: „Nagyot vétettem ellened, nem érdemlem meg, hogy a feleséged legyek.”

A király pedig azt felelte: „Most már ne bánkódj, a rossz napoknak vége, jöszte, üljünk meg a lakodalmat.”

Jöttek a belső cselédek, s a legpompásabb holmit adták rá a királylányra, jött az atyja is, meg az egész udvar, és sok boldogságot kívántak neki az eljegyzéséhez Rigócsőr királlyal, s csak azután kezdődött az igazi vígasság. Te meg én, bárcsak mi is ott lettünk volna!

 

 

 

Tündérszép Ilona és Árgyélus

Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűsé­ges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.

Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberrel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja.

Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az almafát. Legelőször is a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel. A középső sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott, Argyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá.

A holdvilág szépen világított Argyélus királyfi arcára, már érezni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:

- Megvagy, tolvaj!

De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, arany fürtjei eltakarják szép fehér vállát.

- Ki vagy te, szép tolvaj? - kérdi a királyfi. - Soha többé el nem eresztelek!

- Én Tündérszép Ilona vagyok - mondta a szép lány -, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy a sok aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!

- Maradj nálam - kérte Árgyélus.

- Nem maradhatok - felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!

Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.

Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind meg voltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát.

Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát.

Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.

Felébredt tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is.

- Mi bajod van, kedvesem?

- Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak.

Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta.

- Neked adom - mondta -, erről akárhol megismerlek.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült.

   De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Argyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka, hogy Argyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:

- Látom, hogy Argyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik!

A Vénbanya úgy tett. Mikor Argyélus az almafához ment őrködni a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:

- Meglestem Argyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.

- Hazudsz, Vénbanya! - mondta a király. - Nem igaz!

- De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról hogy igazam van.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit.

- Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.

- Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választok magamnak feleséget. Már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem!

A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána.

Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált.

Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust:

- Hol jársz erre, ahol a madár se jár?

- Öreganyám - mondta Árgyélus -, nem tudná nekem megmondani merre lakik Tündérszép Ilona?

- Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert meglát, felfal!

Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte:

- Pfű, pfű, anyó, emberhús, büdös!

Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.

- Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél - mondta a Nap -, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán Hold bátyám tud felőle valamit.

Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Az a Szélhez utasította.

Oda is eljutott, szépen beköszöntött, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől.

- Én - mondta a Szél - nem tudok semmit, de nem messze tőlem abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit.

Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.

- Jó estét, felséges király - köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?

- Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit.

Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:

- Én - mondta a sánta farkas - tudok Tündérszép Ilona felől valamit.

A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.

- Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit - mondta a király.

A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust.

- Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hisz nincs már messzire, csak száz esztendőt kell még menni! - ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált.

Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet lát mely három heggyel volt körülvéve. A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.

- Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok" ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kire mi jusson.

- No - mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra!

Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!"

Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.

Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, megismerte Árgyélust, beszaladt hangosan Tündérszép Ilonához:

- Itt jön Árgyélus!

Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását.

De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első.

Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozása nagy örömmé változott.

- Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a királykisasszonyunkat! Most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz több hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél.

- Nem félek én tőle sem - mondta Árgyélus -, megvívok én vele!

Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta:

- Minden-éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!

De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:

- Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól.

De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a vén banya:

- Itt volt Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda.

Másnap is úgy történt, harmadnap is.

De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle.

Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a vén banya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig.

Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt.

De hogy másodszor megcsókolta volna Árgyélus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofon vágta.

- Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofon vágtad, mikor igazat mondtak.

- Megérdemlem - rebegte Tündérszép Ilona.

Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattantott.

- Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában!

Azonnal odarepültek egy szempillantás alatt.

Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.

 

 

SZÉP MIKLÓS

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl volt, de még az Óperenciás-tengeren is túl, túlonnan túl, volt egy szegény ember, annak egy fia, úgy hívták, hogy Miklós. Ez a legény olyan szép volt, hogy szépségének híre ment messze földre, lepingálták a képét, s úgy árulták ország-világszerte. Nem is hítták másként: Szép Miklós.

Egyszer Szép Miklós kimegy a rétre kaszálni, s amikor éppen fenné a kaszáját, leszáll elébe egy pelikánmadár, hozott a csőrében aranyos levelet, s szépen letette a földre. Fölveszi Miklós a levelet, nézi, nézi, hát igazán neki van írva. Az volt kívül a levélen:

Ajánlom a levelemet világhíres Szép Miklósnak.

Nézi belül, hát oda vajon mi van írva?

Hallod-e, te világhíres Szép Miklós, láttam én is a te képedet, szeretném látni, hogy igazán olyan szép vagy-e! Gyere hát el szép Tündérországba, menj mindenütt a pelikán után. Aki neked e levelet írja, nem más, mint Tündér Ilona, Tündérországnak a királynéja.

Vállára vetette Miklós a kaszát, bement a faluba, elbúcsúzott apjától-anyjától, minden atyafiától, elindult Tündérországba, ment szépen a pelikánmadár után. Ment, mendegélt árkon-bokron át, erdőn-mezőn keresztül, leszakadt a testéről a gúnya, nem volt a csizmájának se sarka, se talpa, olyan rongyos volt, mint egy koldus. De szép Miklós csak ment, mendegélt a pelikán után. No, megérkezik nagy rongyosan Tündérországba, s azon rongyosan beállít a Tündér Ilona udvarába. Meglátja Miklóst egy szobaleány, szalad be Tündér Ilonához, s jelenti:

- Felséges királyné, megjött már Szép Miklós.

- Már hogy jött volna meg, ne beszélj olyan bolondot! - pattant fel Tündér Ilona, s jól pofon ütötte a szobaleányt.

Beszalad a másik szobaleány, s jelenti az is:

- Felséges királyném, itt van Szép Miklós.

Tündér Ilona ezt is jól pofon üti.

Szalad be a harmadik szobaleány, jelenti az is, hogy itt van Szép Miklós, de Tündér Ilona úgy pofon veri a szobalányt, hogy a szeme is szikrát hányt belé.

- Kitakarodj, még nem lehet itt Szép Miklós!

Ahogy kiszalad a harmadik szobaleány, be is lépett az ajtón Szép Miklós. Mondja Miklós:

- Írtad leveledben, felséges királyné, hogy jöjjek el szép Tündérországba. Eljöttem, itt vagyok.

Megnézi Tündér Ilona a legényt.

- Jól van, Miklós, ha eljöttél, itt vagy. Eredj, menj ki az istállóba, van ott három ló, mind a három nyakig van a ganajban. Még ma takarítsd ki az istállót, etesd meg, itasd meg, keféld meg a lovakat, mától fogva ennél a három lónál egyéb gondod ne legyen.

De bezzeg elszontyolodott Szép Miklós. Na, ez ugyan szép dolog, hogy ő ezért jött Tündérországba. Most már mit csináljon, nem is mehet vissza a hazájába. Ide csak eljött a pelikán után, de hazafelé? Míg a világ s még két nap, haza nem érne magától.

Isten neki, fakereszt; kiment az istállóba, vette a lapátot, s nekikeseredett a ganéjhányásnak. Szedte, vitte, hányta, de mennél jobban hányta, annál jobban szaporodott. Csurgott róla a verejték, s leült nagy fáradtan az ajtóküszöbre, a tenyerébe temette a fejét, s akkorákat sóhajtott, hogy majd összedúvadott* az istálló. Egyszerre csak megszólal az egyik ló, mert táltos volt mind a három, s kérdi tőle:

- Hát te, mit búsulsz, Szép Miklós?

- Hogyne búsulnék - mondja Miklós -, mikor Tündér Ilona azt parancsolta, hogy takarítsam ki az istállót. Lássátok, hogy ha megfeszülök, sem vagyok képes.

- No, hallod-e - mondja a táltos -, ezen ugyan ne búsulj, feküdj le s aludj, reggelre olyan tiszta lesz az istálló, mint a tükör. De reggel kelj fel jókor, mert Tündér Ilona holnap idegen országba megy, hat hattyúval, ottan van egy világhíres templom, oda jár misére; majd elmegyünk mi is. Te csak nyúlj be a fülembe, ottan van egy dió, a dióban egy rézköntös, azt vesd magadra, királyfi sem mutat különbet majd, mint te. Mikor a templomba bemégy, mindenki terád néz, különösen Tündér Ilona. Ő majd rád mosolyog, kelleti magát, de te ne nézz senkire, föl se vesd a szemedet, s ahogy a pap áment mondott, siess ki a templomból, ülj fel rám, hogy Tündér Ilonánál hamarább hazaérhessünk.

Úgy tett Miklós, ahogy a táltos ló tanácsolta.

Amint Tündér Ilona beszállott a kocsijába, s a hat hattyúval kiröppent az udvarról, Miklós is felült a táltosra, kiugratott az istálló tetején, hogy senki se lássa, aztán hipp-hopp! köd előttem, köd utánam, egyet ugrott, kettőt szökött a táltos, s letette Miklóst a templom előtt.

Bemegy Miklós a templomba, ottan egy padba leül, nem néz sem jobbra, sem balra. De bezzeg nézték őt, hogy majd felfalták. Nézte különösen Tündér Ilona, mosolygott rá; de mindhiába, Miklós rá sem nézett, s mikor a pap áment mondott, kifordult az ajtón, nagy hirtelen fölpattant a táltosra, s hipp-hopp! köd előttem, köd utánam, úgy elnyargalt, mint a sebes szélvész. De ment utána Tündér Ilona is, űzte, zargatta a hat hattyút, ha utolérhetnék a világszép legényt, de bizony nem érték utol. Ahogy Tündér Ilona hazaért, ment tüstént az istállóba, hadd lássa, ott van-e Miklós. Ott volt bizony, csakhogy abban a rongyos ruhában, amelyikben Tündérországba jött.

Kérdi Tündér Ilona:

- No, Miklós, hol, merre jártál ma?

- Nem jártam én sehol, felséges királyné, egész nap a lovakat takarítottam, etettem-itattam.

- Hát ebben s ebben a templomban nem voltál?

- Nem voltam én, felséges királyné, hogy is lettem volna?

Hát ez így eltelt, elmúlt. Tündér Ilona nem tudta meg az igaz valóságot. Elkövetkezik a másik vasárnap. Ment Tündér Ilona a templomba hathattyús kocsiján, de bizony ment Szép Miklós is a táltosnak az egyik csikaján. Hanem elébb felöltözött szépen ezüstszín ruhába. Ez is a táltosnak a fülében volt, egy kicsi dióban.

Éppen úgy volt minden, mint első vasárnap. Mindenki nézte, csodálta Miklóst, legkiváltképpen Tündér Ilona, de nézhették, csudálhatták, Miklós föl sem vetette a szemét, s mikor a pap áment mondott, kifordult az ajtón, s hipp-hopp! haza, mint a szél! Repült a hat hattyú, biztatta, űzte, zargatta* Tündér Ilona, de mire hazaért, Szép Miklós már vakarta a táltosokat rongyos ruhájában. Ment Tündér Ilona egyenest az istállóba, s kérdezte Miklóst.

- Hallod-e, Miklós, nem voltál ebben s ebben a templomban?

- Nem én, felséges királyné.

- Na, az igazán csuda. Éppen olyan legényt láttam, mint te, csakhogy más ruhában.

- Nem én voltam, felséges királyné.

Harmadik vasárnap is elment Miklós a templomba, Tündér Ilona után, de most már színarany gúnyában. De hiába mosolygott Tündér Ilona, rá sem nézett Szép Miklós. Ahogy a pap áment mondott, vágtatott haza, mint a sebes szél, még annál is sebesebben.

Hej, istenem, szörnyű haragra lobbant Tündér Ilona, hogy most sem tudta utolérni azt a dali szép legényt. Ahogy hazament, lefeküdt az ágyába, s úgy kirázta a hideg, hogy azt hitték, mindjárt szörnyű halált hal. Mikor aztán egy kicsit lecsendesedett, hívatja Miklóst, s ez jő is, de abban a rongyos ruhában, hogy aki látta rongyosságát, megesett rajta a szíve.

- Hallod-e, Miklós, mondd meg nekem a tiszta igazságot, voltál-e ebben s ebben a templomban?

- Nem voltam én, felséges királyné, hogy is lettem volna, nincs vasárnapja a szolgának.

- Na, ez igazán világ csodája - mondotta Tündér Ilona. - Szakasztott olyan legényt láttam, mint te, csakhogy színarany ruhában, nem ilyen rongyosban.

Többet nem szólt Tündér Ilona, s Szép Miklós kiment az istállóba.

Mondja az öreg táltos Miklósnak:

- Na, fiam, csak öltözz fel ismét a rézgúnyába, kimegyünk a Tündér Ilona kertjébe, éppen az ablak alá, ott te táncoltatsz engem, de járok is én olyan táncot, hogy tudom, istenem, elmúlik a betegsége Tündér Ilonának, kiszökik az ágyából, az ablakhoz szalad, szeme-szája tátva marad a csudálkozástól.

Felöltözik Miklós a rézgúnyába, felpattan az öregebb táltosra, kiugratnak a Tündér Ilona kertjébe, ottan táncra kerekedik a táltos, forog egy helyben, mint a forgószél, rúgja a port az égig, s nyerít akkorákat, hogy megcsendült belé a világ. Hallja ezt Tündér Ilona, szalad az ablakhoz, nézi, mi van a kertben, s hát az a dali szép legény, éppen az, akit a templomban látott, az táncoltatja lovát az ő ablaka alatt.

Lekiált Tündér Ilona:

- Gyere fel, gyere fel, te világszép legény!

Miklós rá sem nézett.

Lekiált másodszor.

Miklós rá sem nézett.

Lekiált harmadszor:

- Gyere fel, gyere fel, tudom, meg nem bánod!

Rá sem nézett Miklós, tovább táncoltatta lovát.

Hej, megmérgelődött Tündér Ilona, küldte az inasokat, szaladjanak a kertbe, s hozzák fel tüstént azt a rézgúnyás legényt. De mire az inasok leszaladtak, a táltos keresztülugratott a kerítésen, be az istállóba, de úgy, hogy senki lélek nem látta.

Jelentik Tündér Ilonának, hogy volt rézgúnyás világszép legény, nincs rézgúnyás világszép legény.

Küld le egy szobalányt az istállóba, szaladjon, mint a szél, nézze, mit csinál Miklós. Szalad a szobalány, benéz az istállóba, hát Miklós a lovakat vakarja a rongyos ruhájában. Jelenti a szobaleány:

- Felséges királyné, Miklós a lovakat vakarja. Olyan a ruhája, hogy szakad a rongy le róla.

De még betegebb lett erre Tündér Ilona, hétszer rázta ki a hideg egymás után.

Másnap mondja megint az öreg táltos:

- No, édes gazdám, nyúlj be a fülembe, vedd ki onnét az ezüstdiót. Abban van az ezüstgúnya. Vedd fel, s menj az egyik csikómon Tündér Ilona kertjébe. Majd meglátod, hogy meggyógyul a királyné, csak elkezdjen táncolni az ablak alatt. Mikor kihajlik az ablakon, te ugrass fel hozzá, csókold meg háromszor, de akárhogy hívjon, csalogasson, be ne menj a szobájába. Te csak ugorj le a csikóm hátáról, mintha leesnél, egy kicsit majd betörik a homlokod, de sebaj, ebcsont hamar forr. Amikor te leesel, Tündér Ilona lehajítja hozzád a selyemkendejét, hogy kösd be a fejedet. Aztán ismét hív: "Gyere be, gyere be! Vetek neked puha selyemágyat, meggyógyítlak!" De te csak azt mondjad neki: "Mindjárt jövök, felséges királyné, csak elébb megfogom a paripámat, mert különben nagy kárt tesz a kertedben." Eszedben se legyen, hogy bemenj hozzá. Szökjél föl a csikód hátára, ugrass át a kerítésen, s be az istállóba.

Felöltözik Miklós az ezüstgúnyába, beugrat a táltos csikón Tündér Ilona kertjébe, ott az ablak alatt volt egy réztányér, arra ráugrott a csikó, elkezd rajta táncolni körbe-karikába, fel-felugrott, visszaugrott, hogy nagyokat csendült belé a kert, a palota. De bezzeg szaladott is az ablakhoz Tündér Ilona. Egyéb sem kellett Miklósnak, felugratott az ablakba, háromszor megcsókolta Tündér Ilonát, de azzal le is fordult a csikó hátáról, puff, leesett a kertbe, elborította a vér a homlokát, nagyot sikoltott Tündér Ilona, leoldotta fejéről selyemkendejét, ledobta.

- Kösd fel a homlokodra - kiáltott Miklósnak -, s gyere fel énhozzám! Vetek neked puha selyemágyat, éjjel-nappal ágyad mellett leszek, s meggyógyítlak téged.

Mondta Miklós:

- Megyek mindjárt, felséges királyné, csak elébb megfogom vágtató lovamat, ne tapossa össze sok szép virágodat.

No, a csikót megfogta Miklós, fel is pattant rája, keresztül is ugratott a kerítésen, de bizony várhatta Tündér Ilona, nem ment föl a palotába. Visszavágtatott az istállójába. Várja, várja Tündér Ilona, de hiába várja. Küldi a szobaleányt, menjen az istállóba, nézze meg, hogy Miklós mit csinál? Megy a szobaleány, vissza is jő mindjárt, s jelenti, hogy Miklós a lovakat vakarja.

- Milyen ruha van rajta? - kérdi a királyné.

- Csupa ringy-rongy, felséges királyné.

- No, ha ringy-rongy, nesze! - s jól pofon ütötte a szobaleányt. Azzal lefeküdött az ágyába keserves sírással, kirázta a hideg hétszer egymás után.

Mikor egy kicsit lecsöndesedett, fölkelt az ágyából, s maga ment ki az istállóba. Gondolta, ha Miklós volt az a dali szép legény, hiába van rongyos ruhában, mégis megismeri, mert a homlokán lesz az ő selyemkendője. Azám! De amint Miklós az istállóba ért, leoldotta fejéről a selyemkendőt, az öreg táltos háromszor ráfújt a homlokára, s híre-nyoma sem volt a sebnek.

Kérdi a királyné:

- No, Miklós, hol voltál ma, nem voltál a kertben?

- Nem én, felséges királyné. Hajnal óta a lovakat takarítom.

- Ne tagadd, Miklós, mondd meg az igaz valóságot, s te lész ez órában Tündérország királya!

- Nem voltam a kertben, felséges királyné.

- Mutasd a homlokod.

Nézi, nézi Tündér Ilona, nem volt azon seb, de még csak karmolás sem. Kimegy az istállóból a királyné nagy búsan, ahogy kiment, megszólal az öreg táltos:

- Na, édes gazdám, holnap a másik csikóval menj a kertbe, táncoltasd meg azt is. Holnap majd neveden szólít Tündér Ilona, de akkor csakugyan ugrass be a szobájába. A többi a te dolgod.

Felöltözik másnap Szép Miklós a színarany gúnyába, beugrat a táltos csikón a királyné kertjébe, ugratja, táncoltatja az ablak alatt a réztányér közepén, de csengett-bongott az, hogy ég-föld megcsendült belé. Megnyílik az ablak, kiszól Tündér Ilona:

- Jere fel, jere fel, világhíres Szép Miklós, tiéd a palotám, tiéd az országom, tiéd vagyok én is!

Egyet ugrott a táltos csikó, s hopp, bent volt a szobában Szép Miklós, ott egymás nyakába borultak.

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Mindjárt csaptak nagy lakodalmat, volt nagy dínomdánom, hejehuja, cimbalomszó; járták a kállai kettőst, hogy csak úgy döngött a palota földje.

Aztán telt-múlt az idő, éltek nagy vigasságban. Eltelik egy hét, eltelik két hét, eltelt bizony több is, s mondja egyszer Tündér Ilona:

- No, édes uram, énnekem most nagy útra kell mennem, de te csak maradj itthon, hogy gazda nélkül ne legyen a ház, hanem hallgass jól reám. Van a palotámban háromszázhetvenhét szoba, háromszázhetvenhatban járhatsz-kelhetsz, de a háromszázhetvenhetedikbe be se nézz, mert bizony mondom neked, holtod napjáig megsiratod.

Elbúcsúztak egymástól. Felült Tündér Ilona hathattyús kocsijába, de még ki sem szállott az udvarból, nem volt maradása Miklósnak, s megy a háromszázhetvenhetedik szobába a boldogtalan. Hát, uramteremtőm, mi volt ott! A falra volt szegezve egy tizenkét fejű sárkány, rettentő nagy vasszegekkel le volt szegezve a jobb szárnya, a bal szárnya, s le a lába. Megszólal a sárkány, mondja Miklósnak:

- Hallod-e, te világhíres Szép Miklós, adj nekem egy pohár vizet, s bizony mondom, egy világot adok érette.

Ad neki Miklós egy pohár vizet, már hogyne adott volna, s ím, abban a szempillantásban kiszabadult a sárkánynak a jobb szárnya.

- Köszönöm, Szép Miklós, adj még egy pohár vizet, egy világot adok azért is.

Ad neki Miklós még egy pohár vizet.

Erre kiszabadult a sárkánynak a bal szárnya.

- Hej, világhíres Szép Miklós, ha még egy pohár vizet adnál, azért is adnék neked egy világot.

- Hát én hogyne adnék - mondja Miklós -, adok én jó szívvel.

Adott neki még egy pohár vizet, s azzal hopp! talpra szökött a sárkány, egy szó nem sok, annyit sem szólt Miklósnak, még isten áldjont sem mondott, kiszaladt a palotából, utána Tündér Ilonának, mint a sebes szélvész. Amerre szaladt, kerekedett mindenütt rettentő nagy fergeteg, levitte Tündér Ilonát a levegőégből a földre, hattyústul, kocsistul, mindenestül, akkor aztán megragadta a tizenkét fejű sárkány, és sebes szélnél sebesebben vitte nagy Sárkányországba. Szaladnak fel a palotába a tündérek szörnyű nagy jajgatással, jelentik Miklósnak, hogy a tizenkét fejű sárkány elvitte a királynét. De még csak most esett le az álla Miklósnak. Hogy is lehetett olyan boldogtalan, hogy azt a cudar sárkányt megszabadította! Hát most mit csináljon, merre menjen, merre van nagy Sárkányország, napkeletre-e vagy napnyugatra, északra vagy délre? Nem volt maradása a palotában, kiszaladt az udvarra, hátra az istállóba, ott nyakába borult az öreg táltosnak, s úgy sírt, mint egy gyermek. Kérdi az öreg táltos:

- Mért sírsz, édes gazdám?

- Hej, hogyne sírnék-rínék, édes lovam, mikor elrabolta a feleségemet a tizenkét fejű sárkány, nagy Sárkányországba.

- No bizony, ha sírsz, nem is ok nélkül sírsz, mert van ám a tizenkét fejű sárkánynak egy vasderes, háromlábú táltos paripája, többet tud az egyedül, mint mi hárman. De hát, édes gazdám, ülj fel a hátamra, ahogy lesz, úgy lesz. Próbáljunk szerencsét!

Nem kellett, hogy kétszer mondja, felpattan Miklós az öreg táltosra, vágtattak, mint a sebes szél, hegyen túl, völgyön túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, aztán csak egyet ugrott, kettőt szökött, ott voltak nagy Sárkányországban, ottan is a sárkánykirály udvarában. Nem volt honn a tizenkét fejű sárkány, de honn volt Tündér Ilona, s ahogy meglátta Szép Miklóst, kiszalad elébe, megölelik, megcsókolják egymást, s hopp! föl is kapja Miklós a nyeregbe. Azzal nekiiramodik a táltos, s repült, hogy csak úgy zúgott a levegőég.

Jő haza a tizenkét fejű sárkány, s hallja, hogy a vasderes paripa nyerít, dobrokol szörnyen, szalad az istállóba, s rákiált nagy mérgesen:

- Nye, te, nye, hogy a kutyák egyék meg a húsodat, talán bizony sem szénát, sem zabot nem kaptál eleget, hogy olyan erősen dobrokolsz!

- Szénám is van, zabom is van - mondja a vasderes -, de neked nincsen Tündér Ilonád.

- Hát, ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e? - kérdi a sárkány.

- Ehetsz is, ihatsz is, alhatsz is, még két véka mogyorót is megtörhetsz, meg is eheted, akkor is utolérem Szép Miklóst.

Fölment a sárkány a palotába, evett-ivott, amennyi belefért, aztán aludott, mint a bunda. Mikor fölkelt, megtört két véka mogyorót, azt mind egy szemig megette, akkor kiment az istállóba, felült a vasderesre, s halljatok csudát, az csak egyet ugrott, kettőt szökött, s utolérte Szép Miklóst. Megfogja Miklóst a sárkány, s azt mondja neki:

- No, világhíres Szép Miklós, emlékszel-e, hogy három világot ígértem neked? Egyet már akkor adtam, amikor megszabadultam, mert megölhettelek volna. Most adom a második világot, mert most is megölhetnélek, de nem öllek meg, meghagyom az életedet. De úgy kerülj vissza még egyszer az én országomba, hogy szörnyű halálnak halálával halsz meg!

Azzal csak általkapta a nyergébe Tündér Ilonát, és vitte vissza nagy Sárkányországba.

Hazamegy Szép Miklós nagy búsan, de nem volt otthon maradása, indult vissza az öreg táltos egyik csikaján. Szerencséjére a sárkányt másodszor sem találta honn, de ahogy fölkapta nyergébe Tündér Ilonát, elkezdett nyeríteni, dobrokolni a háromlábú vasderes, s mindjárt otthon termett a tizenkét fejű sárkány. Szalad az istállóba, rákiált a deresre:

- Hogy a farkasok egyenek meg, minek dobrokolsz, talán bizony megint nincsen szénád, zabod?

- Szénám is van, zabom is van, de neked nincsen Tündér Ilonád, elvitte Szép Miklós.

- Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

- Ehetsz is, ihatsz is, alhatsz is, még egy véka diót meg is törhetsz, úgy is utolérjük Szép Miklóst.

Evett-ivott, aludott a sárkány, megtört egy véka diót, aztán utána Szép Miklósnak.

Még a határáig sem ért nagy Sárkányországnak Szép Miklós, utolérte a sárkány.

- Na, Szép Miklós, három világot ígértem neked, kettőt már adtam, most adom a harmadikat. De jól megjegyezd, hogy többet igazán nem adok.

Azzal csak kikapta az öléből Tündér Ilonát, s visszavágtatott vele a palotájába. Búsult Szép Miklós, olyan szomorú volt az arca, mint a háromnapos esős idő. Otthon elegyezik az öreg táltossal, hogy még egyszer próbáljon szerencsét, ámbátor hiába, mert a tizenkét fejű sárkány most csakugyan irgalom nélkül megöli.

- Hanem, ha már így van, hát legyen így - mondja az öreg táltos. - Eredj, édes gazdám, a kisebb csikómon, az valamivel sebesebb. Vigy magaddal egy zsákot, hogyha ízzé-porrá törne a sárkány, legyen, amibe felszedje a csontodat az én fiam.

Visszamegy Szép Miklós nagy Sárkányországba, s ím, Tündér Ilonát éppen a kapuban találja. Szót se szól, csak felkapja nyergébe, s azzal neki, repült a csikó, mint a sebes szélvész. De bezzeg a vasderes is elkezdett nyeríteni, dobrokolni, rúgta széjjel a gyémántpadlást. Szaladt haza a tizenkét fejű sárkány.

- No, te kutyának való, hogy a hollók vájják ki a szemedet, mit nyerítesz, mit dobrokolsz olyan cudarul! Szénád, zabod nincs tán elegendő?

- Szénám is van, zabom is van, de neked nincsen Tündér Ilonád, elvitte Szép Miklós.

- Hát most ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

- Ehetel is, ihatol is, alhatol is, diót is törhetsz, de csak egy fél vékát.

Eszik-iszik, alszik a sárkány, aztán megtör nagy sebesen egy fél véka diót, azt is megeszi, azzal utána Szép Miklósnak. Egyet ugrott, kettőt szökött a vasderes, mindjárt utolérte Szép Miklóst.

- No, világhíres Szép Miklós - kiáltott a sárkány -, három világot ígértem neked, meg is adtam mind a hármat, most már többel nem tartozom neked!

Azzal megfogta Szép Miklóst, s úgy levágta a rettentő magasságból a földre, hogy ízzé-porrá törött minden porcikája. Tündér Ilonát pedig szépen a nyergébe vette, s visszavitte a palotájába. Leszállott a táltos csikó a földre, ottan összeszedte Szép Miklósnak minden csontját-bontját, porcikáját, belevarrta a zsákba, hazavitte. Otthon az öreg táltos háromszor ráfújt, s ím, halljatok csudát, Szép Miklós egyszerre megelevenedett, s hétszerte szebb volt, s erősebb, mint annak előtte. Hát most már mit csináljon? Háromszor próbált szerencsét, s hiába. Volt szép Tündér Ilona, nincs szép Tündér Ilona.

- Hallod-e, édes gazdám - mondja az öreg táltos -, még ne add búnak árva fejedet. Menj el ide meg ide, nagy Meseországba, ottan lakik egy vén boszorkány, annak van három táltos paripája, azok között van egy négylábú vasderes csikó, az édes testvére annak a háromlábú vasderesnek, amelyik a tizenkét fejű sárkánynál van. Ezt a három lovat még senki ezen a világon meg nem tudta őrizni. Próbálj te szerencsét! Menj el a vén boszorkányhoz, ha ki tudod szolgálni nála az esztendőt, akármit ígér neked, egyebet ne fogadj el, csak azt a négylábú vasderes csikót. Három napig kell őrizned a három táltost, s mindig eltűnnek a szemed elől; de ne félj, ott leszünk mind a hárman. Egyszer három farkas, másszor három agár s harmadszor három róka képében. A vén boszorkány országának a határán két gyilkos sárkány áll, be csak beeresztenek, de mikor ki akarsz jönni, össze akarnak szaggatni. Kérj a vén boszorkánytól a szolgálatodért még három bárányt, egyet dobj az egyik sárkánynak, egyet a másiknak, a harmadikat mind a kettőnek, azon összemarakodnak, s te szépen megszabadulsz.

Elmegy Szép Miklós, megy, mendegél hetedhét ország ellen, a hetedik nap megérkezik nagy Meseországba, nagy Meseországban a vén boszorkány udvarába. Bemegy a boszorkányhoz, köszön illendőképpen.

- Adjon isten, jó napot, öreganyám!

- Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben élve ki nem mégy innét! Mi jóban jársz, fiam?

Mondja Szép Miklós, hogy hallotta a hírét a lovainak, hogy azt senki meg nem tudja őrizni, ő szerencsét próbál.

- Jól van, fiam, de látod-e, kilencvenkilenc legénynek már karóban a feje. A tied is oda kerül, hogyha meg nem őrzöd.

- Nem bánom én, öreganyám, csak adja a kezemre.

Na, kezére adja a vén boszorkány Szép Miklósnak a három lovat. De milyen lovak voltak azok! Sánta, bogos mind a három. Meg lehetett számlálni az oldalbordájukat. Jól van, kihajtja a három lovat a selyemrétre, s ahogy kihajtja, csak megcsapja az arcát valami álomszellő, s ott, abban a helyben elalszik. Egyszer fölébred, dörzsöli a szemét, néz mindenfelé, s hát a lovakat nem látja. Elindul a selyemréten, ment nagy búsan elébb, elébb, kereste a lovakat, de nem találta. Hát, uramisten, csak elejébe toppan három farkas. Megszólal az öregebbik:

- Ne búsulj, Miklós, mindjárt előkerítjük mi a lovaidat! Látod-e amott azt a három bárányt? Azok a te lovaid. Mi majd ide tereljük, te meg a legnagyobbik bárányra ülj fel. Abban a pillanatban mind a három visszaváltozik lónak, s te menj haza velük szépen.

Éppen úgy tett, ahogy az öreg farkas mondta, s Miklós estére hazavitte a három lovat.

Hej, uramisten, mérgelődött a boszorkány, de nem szólt Miklósnak semmit, hanem egy vasrudat megtüzesített, azzal kiment az istállóba, megverte mind a három lovat, hogy csak úgy nyögtek, nyerítettek szegények, s azt mondta nekik:

- Megálljatok, kutyák! Ha még egyszer elfog az a legény, lenyúzom a bőrötöket!

Pedig elfogta Miklós másnap is. Akkor nyulakká változtak a lovak. De jöttek a Miklós táltosai agár képében, s elfogták a nyulakat. Még a föld is sírt belé, úgy megverte a boszorkány a három táltost. De verhette, harmadnap is elfogta Miklós. Akkor csirkévé változtak a vén boszorkány lovai, de eljöttek a Miklós táltosai is, három róka képében, közrevették a csirkéket, Miklós egyre rápattant, mindjárt lovakká változtak, s vitte haza őket.

- Na, Miklós - mondta a vén boszorkány -, kiszolgálád az esztendőt. Ilyen szolgát még nem láttam napom csillagjában, kívánj, amit akarsz, akármit adok.

- Nem kívánok én sokat, öreganyám, csak adja nekem ezt a sánta, bogos csikót, ezt a vasderes szőrűt, ni. Aztán adjon még három bárányt, öreganyám, hadd legyen, amit egyem az úton.

Nagyot kacagott a vén boszorkány.

- Ó, te világ bolondja, te, mit akarsz avval a sánta csikóval? Hisz a városból sem tud az kimenni.

- Nem bánom én, öreganyám, csak adja nekem.

- Te bolond, te, gyere az istállómba, nézd, ott van egy sereg aranyszőrű paripa, válaszd, amelyik neked tetszik.

- Nem kell nekem, öreganyám, adja nekem ezt a sánta csikót.

Ígért a vén boszorkány ezüstöt, aranyat, gyémántot annyit, amennyit elbír, de hiába. Miklósnak a sánta csikó kellett.

Mit volt mit tenni, a vén boszorkány odaadta a sánta csikót, s adott még neki három bárányt. Aztán mikor Miklós elment, felment a háza tetejére, vitt magával egy vékát, arra ráült, s úgy nézte Miklóst, amint nagy kínlódással cipelte a három bárányt, s húzta a kötőféknél fogva a sánta csikót. Mikor kiértek a város végire, megszólal a csikó:

- Nézz vissza, édes gazdám, mit látsz?

Visszanéz Miklós, s azt mondja:

- Nem látok én most semmit, a vén boszorkány már nem ül a házon.

- Nem ül bizony - mondja a csikó -, mert az ott ül már az anyám hátán. Látod-e a fejed felett azt a nagy fekete felleget? Abban nyargal a boszorkány. De most imádkozzál, mert olyan jégeső szakad ránk, hogy isten csudája lesz, ha itt nem hagyod a fogadat.

Hát abban a pillanatban megdördül az ég, s hallatszik a fekete fellegből éktelen kiabálás, szörnyű nyerítezés. A vén boszorkány volt, aki kiabált, s az öreg táltos, aki nyerített. A csikaja után nyerítgetett: csalogatta vissza.

- Ne félj, édes gazdám, nem megyek én vissza többet. Tudom, majd utánam jön az anyám is, a testvérem is.

Abban a szempillantásban keresztülvetette magát a fején, s lett belőle egy olyan gyönyörű szép paripa, hogy szép Miklósnak szeme-szája tátva maradt.

- Ülj a hátamra, édes gazdám!

Felül Miklós, de szakadni is kezd a jégeső abban a szempillantásban, mintha dézsával öntötték volna. Áldott szerencséje volt Miklósnak a hosszú aranyhaja; ezzel betakarta magát, betakarta lovát, szakadhatott a jégeső, semmi baja sem lett. Akkor aztán egyet ugrott, kettőt szökött a négylábú vasderes, s ott voltak nagy Meseország határán. Ott állott istrázsát két sárkánykígyó, s közrefogták Miklóst. Dob egy bárányt az egyiknek, az bekapja, dob egyet a másiknak, az is bekapja, akkor megint nekiestek Miklósnak; de Miklós most közéjük dobta a harmadik bárányt. Hagyták Miklóst, fogták a bárányt, húzták, rángatták, összeverekedtek rajta. Azalatt Miklós, hipp-hopp! túl volt nagy Meseország határán.

- Na, édes gazdám - mondja a vasderes -, ha nem mondod, úgy is tudom, merre van a szíved kívánsága. Csak kapaszkodj jól belém, viszlek nagy Sárkányországba.

Repült, mint a sárkány, mint a sebes szélvész, még annál is sebesebben. Egyszerre csak, topp! letoppintott a tizenkét fejű sárkány udvarán. Ablakban könyökölt Tündér Ilona, sírt akkor is keservesen, siratta Szép Miklóst. Azt hitte, hogy meghalt Miklós szörnyű halálnak halálával. Hej, istenem, ez volt csak az öröm! Ölelték, csókolták egymást, aztán fölkapta Miklós a nyergébe Tündér Ilonát, fölemelkedett a négylábú vasderes a levegőégbe, mint a nyíl, s repült, mint a madár, mint a gondolat, még a gondolatnál is sebesebben. Aludott a tizenkét fejű sárkány, egyszerre csak fölriad az álmából, hallja, hogy nyerít a háromlábú vasderes, kinéz az ablakon, s hát az istállót is széjjelrúgta már. Szalad le esze nélkül.

- Mi bajod van, hogy a farkasok egyenek meg! Szénád, zabod nincsen elegendő?

- Szénám is van, zabom is van, de nincs neked Tündér Ilonád, elvitte Szép Miklós.

- Ehetem-e, ihatom-e, alhatom-e?

- Ehetel is, ihatol is, alhatol is, úgysem érjük utol. Az én bátyám, a négylábú vasderes vitte el.

- Hej, kutya egye meg a májad - ordított a tizenkét fejű sárkány -, utol kell érned, ha hetvenhét lába van is a bátyádnak!

Fölszáll a háromlábú vasderes a levegőégbe, utána szép Miklósnak, de mikor egy hajításnyira közeledett hozzá, visszanyerít a négylábú vasderes az öccsének. Azt nyerítette, hogy:

- Vesd le!

De már azt a mondást senki más nem értette, csak ők ketten. Hej, nagyot ugrik a háromlábú vasderes, felugrott éppen a csillagos égig, ott a farát fölvetette, s úgy ledobta a tizenkét fejű sárkányt, hogy a hetvenhetedik porcikája is ízzé-porrá törött. Most már szépen hazamehettek, Szép Miklós és Tündér Ilona. Csaptak újra nagy lakodalmat, s éltek ezentúl nagy békességben, boldogságban.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

 

 

 

A kristálygömb

Jacob és Wilhelm Grimm meséje

Élt egyszer egy boszorkány, annak volt három fia. Jó testvérek voltak, szerették egymást, jól bántak az anyjukkal is; de az nem bízott bennük, attól tartott, valami rosszat forralnak ellene, meg akarják fosztani a hatalmától. Ezért a legnagyobbikat átváltoztatta sassá, a középsőt meg cethallá. A sasnak egy sziklaormon kellett laknia; néha látni lehetett, amint nagyokat körözve lebeg az égen. A középső, akit cethallá varázsolt, a tenger mélyén élt, időnként fölúszott a felszínre, és egy-egy hatalmas vízsugarat lövellt a magasba. Igaz, hogy mindennap visszakapták a emberi alakjukat, de csak két órára, nem tovább.

A harmadik fiú félt, hogy az anyja végül őt is valamilyen állattá varázsolja, medvévé vagy farkassá talán, azért egy szép napon titokban elment a háztól.

Hallott már róla nemegyszer, hogy az aranynap kastélyában egy elátkozott királylány várja a szabadulását, de aki megpróbálja kiváltani, az az életét teszi kockára. Huszonhárom ifjú már odaveszett. Még egy huszonnegyedik próbát tehet, de utána többé senki. Ha az is kudarcot vall, a királylányon örökre rajta marad az átok.

A fiú nem ismert félelmet.

- Nincs énnekem most már sem apám, sem anyám - mondta -, mit veszthetek ezen a világon?

Azzal útnak indult, hogy megkeresse az aranynap kastélyát.

Jó ideje járt már a világban, de csak nem akadt rá. Vándorútján egyszer betévedt egy rengeteg erdőbe, és sehogyan sem talált kiutat belőle. Ahogy ott tévelygett, egyszer csak megpillantott a távolban két óriást: nagyban veszekedtek, ráncigálták, taszigálták egymást.

- Nem szégyellitek magatokat?! - szólt rájuk mérgesen, amint a közelükbe ért. - Ilyen nagy golyhók, és úgy huzakodnak, mint a vásott kölykök!

Egy kalapért tusakszunk - felelték az óriások -, nem tudjuk eldönteni, melyikünké legyen, egyforma erősek vagyunk, egyikünk sem bírja legyőzni a másikat. Ti, kis emberek, okosabbak vagytok nálunk, azért rád bízzuk, te tégy köztünk igazságot.

- Képesek vagytok veszekedni egy ócska kalapon? - kérdezte csodálkozva fiú.

- Ezt csak azért mondod, mert nem tudod, miféle jószág ez! - felelték neki. - Tudd meg, hogy ez csodakalap: aki a fejére teszi, oda kívánkozhatik ahova éppen kedve tartja, s azon nyomban ott is terem.

- Nem bánom, elvállalom a bíráskodást - mondta a fiú. - Adjátok ide azt az ócskaságot; én valamicskét odébb megyek, aztán ha füttyentek, fussatok versenyt hozzám. Aki előbb odaér, azé lesz a kalap.

Az óriásoknak tetszett a dolog, a fiú meg föltette a kalapot, és elindult. Közben azonban egyre csak a királylányon járt az esze. Megfeledkezett az óriásokról, csak ment, ment, és egyre beljebb került a vadonba. Aztán egyszer csak nagyot sóhajtott, mert olyan nehéz volt a szíve, mintha ólmot vinne a mellében, s azt mondta:

- Bárcsak az aranynap kastélyában lehetnék!

Abban a szempillantásban egy nagy hegy tetején találta magát, s ott tündöklött előtte az aranynap kastélyának a kapuja.

A fiú benyitott, átvágott az udvaron, fölsietett a lépcsőn, belépett a palotába, és ment a fényes aranytermeken át, míg csak az utolsó szobában rá nem talált a királylányra.

De hogy megijedt tőle, amikor meglátta! Hogyne ijedt volna meg, hiszen azt hallotta, nincs nála szebb lány a világon; s most mit látott? Egy hamuszürke arcú, ráncos bőrű, zavaros szemű, kócos csúfságot.

- Te volnál az a világhíres, világszép királylány? - kiáltotta.

- Ez, amit látsz, nem az igazi alakom - felelte a királylány -, de emberfia csak ebben a rút formában láthat. Hanem ha kíváncsi vagy rá, milyen vagyok valójában, nézz ebbe a tükörbe, ez nem hazudik, megmutatja neked az igazi képemet.

Azzal egy kis tükröt adott a kezébe. Az ifjú belenézett, és még a lélegzete is elállt attól, amit megpillantott benne. Ott ült előtte a világ legeslegszebb lánya, kezét ölébe ejtette, és arcán csorogtak a könnyek.

- Minden veszedelmet vállalok érted, csak mondd meg, hogyan szabadíthatlak meg! - kiáltotta az ifjú.

- Aki megszerzi a kristálygolyót, és fölmutatja a varázslónak, megtöri vele az átkot, és én visszanyerem igazi alakomat - felelte a királylány. De ki tudná azt a golyót megszerezni?! Sokan megpróbálták már, de mind rajtavesztettek. Te még fiatal vagy, fáj a szívem érted; inkább tégy le a szándékodról, és élj boldogul!

- Nélküled úgysem volna nekem élet az élet! - felelte az ifjú. - Ne is akarj lebeszélni, hiába volna; inkább azt mondd meg, mit kell tennem.

- Tudj meg hát mindent, ha nem bírhatlak jobb belátásra - mondta a királylány. - Annak a hegynek a tövében, amelyiken ez a kastély áll, van egy forrás. Mellette lakik egy vadbölény, azzal meg kell küzdened. Ha sikerül megölnöd, kiszáll belőle egy tüzes madár. A madárban van egy tüzes tojás, annak a tojásnak a sárgája pedig nem más, mint a kristálygolyó. Hanem a madár addig ki nem ejti a tojást, míg rá nem kényszerítik; ha pedig a tojás a földre esik, mindent lángba borít a környéken, s elolvad maga is meg a kristálygolyó is a tűzben. Akkor aztán kárba veszett minden fáradságod.

- Nincs az a fáradság, amit én el nem viselek érted! - szólt az ifjú, és lesietett a hegyről a forráshoz.

A forrás vize lágyan csobogott, s ott feküdt mellette a lombok alatt a bölény, és őrizte. Már messziről meglátta a fiút; fölállt, elbődült, és fújtatva nekirontott. Sokáig küzdöttek, míg végül az ifjú markolatig döfte kardját a szörnyeteg szívébe.

A bölény lehanyatlott. Abban a pillanatban fölrepült belőle a tűzmadár. Vijjogott egyet s el akart szállni, de a fiú idősebbik bátyja, a sas lecsapott rá a fellegekből, a tenger fölé űzte, s ott úgy megtépte a csőrével, hogy a tűzmadár ijedtében elejtette a tojást.

De a tojás nem a tengerbe esett, hanem a tenger partján egy halászkunyhó tetejére. A nádtető nyomban füstölni kezdett, s már-már lángot fogott. Hanem akkor hirtelen hegynyi hullámokat vetett a tenger, habjai átcsaptak a kunyhón, és eloltották a tüzet. A fiú kisebbik bátyja, a cethal úszott oda, az korbácsolta föl a vizet.

Ahogy a tűz kialudt, a fiú szerencsésen megtalálta a tojást. Nem olvadt el; csak egy kicsit felpattogzott, ahogy forró héjára rázúdult a hideg tengervíz. Az ifjú kivette belőle a kristálygolyót, elment vele a varázslóhoz, és felmutatta neki.

- Megtörted a hatalmamat - mondta a varázsló. - Mostantól fogva te vagy az aranynap kastélyának a királya. És tudd meg, hogy ebben a szempillantásban a két bátyád is visszaváltozott emberré.

Az ifjú sietett a királylányhoz. Az már kint várta az aranynap kastélyának tornácán; gyémánthímes aranypalást volt a vállán, gyöngyös koszorú a fején, de sem gyöngy, sem gyémánt, sem arany nem lehetett tündöklőbb a mosolyánál.

S ott nyomban gyűrűt is cseréltek.

 

 

 

Kriza János gyűjtéséből

 
AZ ÁLOMLÁTÓ FIÚ

Székely népmese[1]

Egyszer volt egy szegény ember, annak volt tizenhat gyermeke, mind fiú. A tizenhat közül a legkisebb azt mondta egyszer az anyjának:

- Édesanyám, süssön nekem pogácsát hamuba, hadd menjek el szolgálni.

Az édesanyja sütött neki pogácsát, s a kisfiú megindult hetedhét ország ellen. Amint megy, mendegél, hát összetalálkozik egy jó gazdával, szántott négy ökörrel egyedül. Megszólítja a fiút:

- Hová mész, fiam?

- Én, édes gazduram, megyek szolgálni, ha helyem kerül valahol.

- Gyere el hozzám - azt mondja a gazda. - Hadd lám, tudnád-e hajtani a négy ökröt, hogy szántsunk ketten.

Elveszi a fiú az ostort, s hajtja a négy ökröt, fordulnak vagy kettőt. Látja a gazda, hogy jó mozgású gyermek, s megkérdi:

- Hát, te fiú, ettél-e valamit?

Azt mondja a fiú:

- Harminckét hete, hogy utazom, gazduram, még a pogácsám, ahogy elhoztam hazulról, azon egy állapotban van.

- Hát lássuk azt a pogácsát, milyen!

Előveszi a fiú a pogácsát s odaadja:

- No, gazduram, itt van, törjön belőle s kóstolja meg.

Elveszi a gazda, próbál törni belőle, s hát nem tud.

- Miféle pogácsa ez, te, hogy én ebből nem tudok törni?

Azt feleli a fiú: - Ebből, gazduram, nem is tud törni senki, mert ezt édesanyám a tejivel sütötte nekem. Én evvel tíz esztendeig is meg kell, hogy érjem, s addig meg nem éhezem, amíg a tarisznyámban van.

Elteszi a fiú a pogácsát, elvégzik a szántást, s elmennek haza.

A jó gazdának a felesége nagyon örvendett, hogy az ura nekik milyen ügyes kis szolgát fogadott. Feltarisznyálta jól.

Azt mondja a jó gazda:

- No, fiam, elmegyek veled, s megmutogatom, hogy merre legeltesd az ökröket az éjszaka. De ugyan jókor hajtsd haza őket, hogy mehessünk el szántani korán.

Hazahajtja a fiú az ökröket virradat előtt két órakor. Előveszi az ekét, befogja az ökröket, s megindulnak szántani ketten. Mikor este hazamennek a szántóból, azt mondja a gazda neki:

- No, te fiú, - azt mondja -, ma jó korán hazahajtottad az ökröket, hanem holnap hajtsd haza még korábban, ha lehet, mert a szomszéd falusi határban van egy darab földünk, végezzük el azt is.

- Hazahajtom én, gazduram, ha megsegít az isten.

Elmegy a fiú az ökrökkel, de úgy megcsapja egy álomszellő a gyermeket a nagy fáradtságtól, hogy még ebédkor is ott aludt abban a helyben, nemhogy hazament volna.

Kiáll a gazda a kapuba, s kérdi a többi legeltetőket:

- Az én szolgámat nem láttátok-e valamerre?

- Mi bizony nem láttuk, csak az ökröket, ott hevernek kinn a hegyen a fűben.

Megindul a gazda nagy haraggal a fiú után. Megkapja az ökröket, keresi a fiút. Megtalálja azt is aludva a fűben. Azt mondja:

- Te ugyan megtréfáltál engem! - de szidja, piszkolja, még meg is rugdalta.

Azt mondja a fiú:

- Édes gazdám, miért rugdosott meg engem? Egy álommal küszködtem, nem láthattam végig.

- Fejtsd meg nekem azt az álmot.

- Biz', édes gazduram, meg nem fejtem addig, míg rajtam be nem teljesedik.

Azt mondja a gazda:

- Immár ha szántani nem mentünk, húzd elé a két szekeret menjünk el az erdőre fáért.

Elmennek az erdőre, megrakják mind a két szekeret. Mikor megrakták mind a kettőt, s le is kötötték, azt mondja a gazda:

- No, fiú, menj el, és keress keréktalpfának való fát, de olyat - azt mondja -, amelyiket te keresztülérsz.

Talál egyet a fiú, s kiáltja a gazdáját:

- Jöjjön erre, gazduram, kaptam egyet!

- Hadd lássuk - azt mondja a gazda -, jó lesz-e. Öleld keresztül!

Keresztülöleli a fiú, a gazda a két kezét egyszeribe megköti oda a fához. Azt mondja:

- Te fiú, fejtsd meg nekem azt az álmot!

- Bizony, gazduram, széles e világon egy olyan ember sincs, akinek megfejteném, amíg rajtam meg nem történik.

- Bizony ha nem fejted - azt mondja a gazda -, én is itt hagylak ebben a helyben.

Azt feleli a fiú:

- Bizony, gazduram, ha itt hagy, nem hagy egyebütt az erdőn.

Otthagyja a gazda a fiút abban a helyben megkötve. Ott búsult szegény egy álló hétig a fa mellett, majd megették a legyek.

Egyszer a királynak kedve támadt a vadászatra, s tizenkét vadászával éppen abba az erdőbe talált menni, ahol a gazda hagyta volt a fiút. Ott vadászik a király tizenkét vadászával egészen estefeléig. Egyszer a kopók megtalálták a gyermeket, s elkezdték erősen ugatni. Felhúzzák a vadászok a ravaszt, s mennek oda futva, azt hitték, valami vadat hajtanak a kutyák. Hát egy fiút találnak ott odakötve a fához. Azt mondja a fővadász:

- Hát, te fiú, téged ki kötött ide?

- Engem gazduram - azt mondja a fiú -, egy álomért.

- Fejtsd meg nekem - azt mondja a fővadász - azt az álmot!

- Biz, én, jó uram, meg nem fejtem senkinek, amíg rajtam meg nem történik.

- Bizony, ha nem, itt is hagylak én téged ebben a helyben.

- Bizony, ha itt hagy, nem is hagy egyebütt az erdőn.

Otthagyják a vadászok, visszamennek a királyhoz. Kérdi tőlük a király:

- Mit lőttetek, vadászok?

- Mi bizony, felséges királyom, nem lőttünk semmit, hanem találtunk egy tízesztendős forma gyermeket.

- Hát azt hogy találtátok?

- Kimegyünk, felséges király, vadászni. A kopók úgy este felé hajtanak, fognak erősen. Megfutamodunk a hajtásra, az erős ugatásra. Hát látjuk, hogy egy fiú meg van kötözve egy fához. Kérdőre veszem a gyermeket: "Téged ki kötött meg ide?" "Engem gazdám." "Aztán miért?" "Egy álomért." "Fejtsd meg nekem, s én akkor eleresztelek." Azt feleli a gyermek: "Én soha, amíg rajtam meg nem történik."

Azt mondja a király:

- Menj el, te fővadász és hozd be azt a gyermeket, hadd fejtse meg nekem azt az álmot.

Elmegy a fővadász ki a fiú után. Megoldja a fiút, elviszi a királyhoz. A király a fiúnak egyszeribe enni adat.

Mikor a fiú jóllakik, megköszöni a királynak:

- Köszönöm, felséges király, hozzám való szívességét, hogy engem behozatott az erdőről.

- Azért hozattalak be, te fiú, hogy fejtsd meg nekem azt az álmot, amit láttál.

- Felséges király, életem-halálom kezedben, de nemhogy a felséges királynak, de semmiféle földön járó embernek nem fejtem meg, amíg rajtam nem történik.

- Hogy mered te nekem ezt mondani, mikor én vagyok a Fehér király!

- Nem bánom én, felséges király, ha fehér, ha fekete, mégsem fejtem meg soha.

- Bizony ha nem, bévettetlek a legsötétebb tömlöcbe.

- Mégsem vallom meg soha, felséges király.

Megfogatja a király haragjában, s maga elviszi a tömlöcbe, s beveti, s tömlöc kulcsát messze elhajítja.

A királynak volt egy akkora leányocskája, amekkora a fiú. Ez a kisleány, mármint a királykisasszony, megsajnálta a fiút, megkereste a tömlöc kulcsát, s enni vitt a fiúnak mindennap.

Azt mondja egyszer a legényecske a tömlöcben:

- Ó, édes kincsem, mióta bejöttem ide, így meg nem éheztem, mint ma.

- Bizony megéhezhetel te még jobban is - azt mondja a királykisasszony -, mert küldött a Fekete király király atyámnak egy pálcát. Hogyha meg nem tudja mondani, melyik a pálcának a tőről való vége, s melyik a hegyről való, országostul együtt elpusztít. A király összegyűjtette a tanácsosokat egyszeribe, egyik azt mondta, ez a vastagabb vége, a másik azt mondta, ez a vékonyabb. Nem tudtak megegyezni sehogy sem.

Azt mondja a fiú:

- Édes kincsem, ami nektek bú s bánatotok van, az a legkisebb. Menj el - azt mondja -, fel a magad házába s feküdj le, tedd magad, mintha aludnál. Téged király atyád keresni fog, reád nyitja az ajtót - s elmondta a fiú apróra, mit mondjon a királykisasszony az édesapjának.

Úgy is lett. Reányitja a király a leányára az ajtót, s mikor meglátta, hogy alszik, nagyot toppantott haragjában:

- Ugyan bizony, édes leányom, hogy kívánod te az álmot, mikor nekem ekkora búm s bánatom van?

- Ne haragudjék, felséges király atyám, mert olyan álmot láttam, hogy búja s bánatja egyből elszáll. Azt álmodtam, hogy vigyünk a kútra egy kádat, azt töltessük meg vízzel, s azt a pálcát vessük bele a vízbe. Amelyik vége a hegye felől való, az könnyebb, az kifele áll, amelyik vége a töve felől való, az nehezebb, s lefele húzódik.

El is viszik csakhamar a kádat a kútra, megtöltik vízzel, s belevetik a pálcát. Hát a tőről való vége lefele húzódik a kád feneke felé. Nézi a király a pálcát egy kicsi ideig, aztán megfordul, s megy a tanácsosok után:

- No, ti tanácsosok, gyertek, nézzétek meg a pálcát. Harmadnapja, hogy kézről kézre forgatjátok, s nem tudjátok megmondani, melyik a töve felől való vége. Ez a fityfiritty leányocska ugyan csúffá tett benneteket. Úgy látom, ugyan ingyen húzzátok azt a nagy fizetést...

Megnézik a tanácsosok a pálcát a vízben, csóválják a fejüket, aztán nagy szégyenkezve elkotródnak onnan. A király pedig kiveszi a pálcát, megpecsételi a töves végét, s ír mellé egy levelet:

"Nehogy azt gondold, te Fekete király, hogy én csak annyit tudok, hogy meg ne tudnám mondani, hogy egy ilyen egyforma mogyorófa-pálcának melyik vége való a tő felől s melyik a hegye felől. Tudok én annyit s még annál többet is!" - s elküldi a pálcát s a levelet vissza a Fekete királynak.

Azt mondja a Fekete király:

- Jó eszed van neked, te Fehér király, s ugyan dicséred magad. De most majd meglátjuk, ura vagy-e a szavadnak vagy sem.

Kifogat a Fekete király a ménesből három, egy anyától való csikót, de azok olyan egyformák voltak, mint három egy tyúktól való tojás, s ír mellé egy cédulát:

"No, te Fehér király, hogyha meg nem tudod három nap alatt mondani, hogy a három csikó közül melyik a nagyobb, s melyik a kisebb, országostul együtt elpusztítalak."

Elküldi a Fekete király a csikókat s a cédulát a Fehér királynak. Behívatja a Fehér király a tanácsosait ismét. Kiállnak a tanácsosok, nézik, tapogatják a csikókat, egyik egyet mond, a másik mást, nem tudtak megegyezni most sem.

Megint megy a királykisasszony a legénykéhez a tömlöcbe, de megint megkésve vitte neki az ennivalót. Azt mondja a fiú:

- Édes kincsem, de megéheztem megint! Ha így éltetsz engem, jobb volna talán, ha nem is éltetnél.

- Ne mondj ilyet nekem! Mit tudod te azt, hogy minekünk megint micsoda búnk s bánatunk van. Küldött nekünk a Fekete király három csikót - azt mondja. - Hogyha meg nem tudja király atyám mondani, hogy melyik a nagyobb, melyik a kisebb, s melyik a középső, országostul együtt elpusztít.

- Ó, édes kincsem - azt mondja a legényke -, menj be a magad házába, s feküdj le ismét az ágyadba... - s megint a szájába rágta, mit mondjon király apjának, mikor reányitja az ajtót.

Megy a Fehér király, keresi a leányát, s mikor meglátja aludva az ágyban, olyant toppant egyet, hogy a csizmája mind szerétenszéjjel megy.

- Ugyan édes leányom, hogy, kívánhatsz te aludni, mikor nekünk ekkora búnk s bánatunk van?

- Édes király apám, én azt álmodtam, hogy tegyünk az istállóba egy teknőbe árpát, a másik teknőbe kölest, a harmadikba édes tejet. A nagyobbik csikó fut az árpára, a középső fut a kölesre, a kisebbik fut az édes tejre.

Úgy is történt minden, ahogy a királykisasszony mondotta. Megpecsételték mind a három csikónak a homlokát: ez a legkisebb, ez a legnagyobb, ez a közbenső, s visszaküldték a Fekete királynak.

- Látom - azt mondja a Fekete király -, hogy ezt eltaláltad, de tudom, nem a te eszed találta ki, sem a tanácsosaidtól nem telik ki ilyesmi. Hanem küldök én neked egy harmadik próbát, akkor majd kitudódik, ki volt az okos. Írom is a levelet: "Pünkösd napján, te Fehér király, jó reggel kelj fel, mosdjál, öltözzél, készülj a templomba. Mikor én harangoztatok, te is harangoztass, mikor én jövök a templomból, te is jöjj. Mikor én asztalhoz ülök, te is ülj asztalhoz, s mikor a legelső falást a villába veszem, úgy kilődd a nyílvesszővel a villámból, hogy a falba beleragadjon, mert ha nem, országostul együtt porrá teszlek."

Megkapja a levelet a Fehér király, s azt mondja:

- Látom, ez már több a pálcánál s a csikóknál!

Vagy búsult a király eddig vagy nem, de most már igazán búsult. Csak főzte a szakács a drága ételeket, de nem kellett egy falás sem bújában s bánatjában. Kérdi a szakács:

- Felséges király atyám, mi az oka, hogy csak főzök, s nem eszik?

De a király még csak nem is válaszolt.

Megy a királykisasszony megint a legényhez, s viszi neki az ennivalót, de ugyan későn.

- Jaj, édes kincsem - azt mondja a legény -, de megéheztem!

- De még jobban megéhezhetsz ezentúl, mert azt írta király atyámnak a Fekete király, hogy mikor pünkösd napján jó reggel felkel, ő is keljen, mosdjék, öltözködjék, készüljön a templomba. Mikor a Fekete király harangoztat, a Fehér is harangoztasson, egyszerre menjenek a templomba, egyszerre jöjjenek ki, egyszerre üljenek asztalhoz. Mikor a legelső falást veszi a Fekete király a villájára, a Fehér lője ki egy nyílvesszővel úgy, hogy a falat ragadjon bele a falba.

Azt mondja a legény erre:

- Ó, édes kincsem, senki, de senki ezt meg nem cselekszi énrajtam kívül. Menj be megint a magad házába, feküdj le az ágyadba, s tégy úgy, mintha aludnál.

Rányitja a király az ajtót a leányára, s toppant egy olyat, hogy a csizmája mind szerteszéjjel megy.

- Ugyan biz', édes leányom, hogy kívánhatsz te aludni, mikor nekem se éjjelem, se nappalom a nagy gondtól s bánattól?

- Jaj, felséges király atyám, ne haragudjék rám. Azt álmodtam, hogy az a fiú, akit bevettetett volt a tömlöcbe, az meg tudná cselekedni, amit kíván kegyelmedtől a Fekete király.

Nagyot sóhajt a Fehér király:

- Menjetek el s nézzétek meg, de nem hiszem, hogy még a csontjából is volna valami épen.

Megy a leány másodmagával, s kiveszik a fiút a tömlöcből. Hát olyan legény facsarodott belőle, mint a nádszál. Nézi a király, egyszeribe királyfigúnyát csináltat neki, s azt mondja:

- No, te fiú, ki tudnád te lőni a Fekete királynak a falást a villájából?

- Én ki, felséges király. Hanem most én parancsolok felségednek. Széles e világon amennyi kőműves van, mind rendelje ide, egyik hozzon követ, a másik meszet, s nekem egy százöles kőoszlopot rakjanak.

Megrakják a kőművesek a százöles kőoszlopot, s pünkösd szombatján azt mondja a király a legénynek:

- No, te fiú, ha végbeviszed, amit a Fekete király kíván, én neked adom a leányomat, fele királyságomat s holtom után az egészet.

Pünkösd vasárnapján jó reggel felül a fiú a kőoszlopra s lekiált:

- Kelj fel Fehér király, mert a Fekete kel, öltözz, mosdjál, s készülődjél. Harangoztass, mert ő is harangoztat.

Egyszerre harangoztatnak, egyszerre templomba mennek, egyszerre kijönnek a templomból. Megint lekiált a legény a kőoszlopról:

- Gyere, Fehér király, teríttess asztalt, mert a Fekete is teríttet, ülj az asztalhoz, mert a Fekete király is odaült.

Egyszerre asztalhoz ülnek. Mikor a Fekete király veszi a legelső falást a villára, úgy meglövi a legény a nyílvesszővel, hogy azon nyomba beleragad a falba a falat villástul együtt.

Hanyatt veti magát a Fekete király, s elájul egyből. Támad nagy riadalom, lótás-futás. Öntözik a királyt cseberszám a jéghideg vízzel, nagy sokára magához tér.

- Jó, hogy engem nem talált el, mert szörnyű halált haltam volna! Hanem várj csak, te király, tudom, nem a te fejedtől s a tanácsosaidtól telt ki ez a próba. Írok neked egy levelet, hogy jelenjék meg személyesen az, aki ezeket a próbákat tette velem.

Megérkezik a levél, nézi a Fehér király, hívatja a vejét:

- Nézd meg, édes vejem, hogy mit kíván megint az a kutya Fekete király.

Búsult a Fehér király, hogy bizony talán kifogy a vejéből. Azt mondja a veje:

- Ó, édesapám, fölséges király, nem kell búsulni. Vannak felségednek katonái, hadd válasszak én azok közül tizenegy olyan legényt, amilyen én vagyok.

Megverik a dobot, összegyűlnek a katonák. Kimegy a király veje, s kiválaszt közülük tizenegy legényt maga mellé. Világra olyanok voltak, mint ő: szemük, hajuk, még a mozdulatuk is.

- No, felséges király - azt mondja a fiatal király -, ennek a tizenegy legénynek adass olyan gúnyát, mint nekem, s adass alájuk lovat is éppen olyat, mint az enyém.

Elindulnak, mennek a Fekete királyhoz. Ahogy mennek az úton, a király veje megtanítja a többit:

- Mikor odaérkezünk a Fekete királyhoz, egyszerre köszönjünk, egyszerre szálljunk le a lóról, egyszerre menjünk be a házba, egyszerre üljünk asztal mellé, egyszerre fogjunk enni. Egyszerre hagyjuk abba, egyszerre köszönjük meg a királynak az ebédet, s egyszerre kérjünk külön szobát.

Úgy is történt. Mikor bemennek a külön szobába, azt mondja a Fekete király:

- Ide egy vénasszony tüzet csinálni nem jöhetne-e be?

Egyszerre felelik:

- Ide bejöhet, fogadjuk jó szívvel.

Volt a Fekete királynak egy ördöngös szüléje, azt mondja neki:

- No, te vén boszorkány, ha reggelre meg nem tudod mondani, hogy melyik ezek közül a fiatal Fehér király, a hamvadat a széllel elfúvatom.

Megtudja az öreg boszorkány a beszélgetésből, hogy melyik az ifjú király, s a köpenyegét megvágja ollóval. Kimegy a házból, s megy egyenesen a Fekete királyhoz:

- No, felséges király, az ifjú királyt megjegyeztem, jobb felől megvágtam a köpenyegét ollóval.

Észreveszi a fiatal király, hogy ő meg van jegyezve, kapja az ollót, s mindegyik legénynek a köpenyegét jobb felől megjegyzi úgy, ahogy az övé volt.

Nézi reggel a Fekete király, hát mind a tizenkettőnek meg van jelölve a köpenyege jobb felől. Mit volt mit tenni, köszöni a látogatást, s útnak ereszti őket. Egyszerre búcsúzkodni kezdenek a királytól, egyszerre megindulnak. Útközben azt mondja az egyik katona:

- De jól tartott minket ez a kutya Fekete király!

Ráfelel a másik is:

- Ugyan jól éltünk.

Elhallgatja ezt a beszédet az ifjú király, s aztán azt mondja:

- Jól éltetek, jól éltetek, ugyan mivel éltetek olyan jól? Hisz asszonyember-tejjel dagasztott kenyeret ettetek, embervérrel elegyített bort ittatok, s kutya felnevelte bárányhúst ettetek.

A boszorkány, aki a fejük felett repült szalmaszál képében, egyszeribe megfordult, s visszament a Fekete királyhoz:

- No, felséges király, ugyan tarthattad a te vendégeidet finomabbnál finomabb ételekkel s italokkal, ugyan szidnak, s gyaláznak téged.

- Ugyan mivel tudnak szidni s gyalázni?

- Ugyan eléggel - azt mondja -, mikor asszonyembertejjel dagasztott kenyeret adtál nekik enni, kutyatejjel felnevelt bárányhúst etettél, s embervérrel elegyített bort itattál velük.

Nyomban levelet ír a Fekete király, s még eléri az útban a Fehér király vejét, hogy azt mondja, nyomban jelenjék meg személyesen az, aki ezeket mondotta volt.

Megfordul vissza egyszeribe az ifjú király másodmagával:

- Adjon isten jó napot, felséges király!

- Isten hozott titeket is. Hát azért láttalak el olyan jól titeket, hogy leszidjatok, gyalázzatok engem az útban?

- Felséges király, igazat beszéltünk. Hívassa a sütőasszonyt, kérdezze meg attól.

Jön a sütőasszony, kérdi tőle a Fekete király:

- Hát akkor s ekkor miféle kenyeret sütöttél?

- Felséges király, életem-halálom kezedben, szopós gyermekem van otthon, lehet, hogy vagy egy kicsi tejem belefolyt a kenyértésztába.

Hívatja a király a kulcsárt:

- No, te kulcsár, ekkor és ekkor miféle bort adtál nekünk inni?

- Felséges király, mikor a bort csapoltam, az ujjam bogját beleütöttem a hordóba. Lehet, hogy vagy egy kicsi vér került a borba.

Hívatja a király a juhászát:

- Hát, te juhász, akkor s ekkor miféle bárányt hoztál be nekem?

- Felséges király, az volt a parancs, hogy azt hozzam be, amelyik a legjobb, én azt hoztam be, felséges király. Mikor ez a bárány született, az anyja egybe megdöglött. Egy kutyám is akkor kölykezett volt meg, annak a tején neveltem fel.

- Hát felséges király, ugye igazam volt?

A Fekete király megharagszik, úgy vágja magát földhöz, hogy mindjárt szörnyű halált hal, nem kellett többet féljen tőle se a Fehér király, se az országa.

Az ifjú király, a Fehér király veje, szépen elment haza, újból lakodalmat hirdettek. Báncidától Zsukhajnáig folyt a sárga lé. Tál, tányér elég volt, de istenes ember volt, aki egy csepp levet kapott.

Ha a tizenhatodik fiú álma be nem telt volna, az én mesém is tovább tartott volna.