Kedveseim!

Először is mindent köszönök Nektek, legfőképp az oldó ringatást, ami azóta is érezteti a hatását. Már hazafelé a vonaton elfogott valami nagyon nagy béke, belesimuló nyugalom, megkönnyebbülés, könnyűség. Mintha kiszabadultam volna egy súlyos teher alól. Most igyekszem ezt az állapotot meg is őrizni, mint egy adventi meleg lángot. Valamit letettem (a félelmet a Semmitől), s azt hiszem, visszakaptam a Lélek-cicámat, az élethez való eredendő, "odabújós" viszonyulásomat, "cicaságomat", amit - ezek szerint - nem lehetett sem öt éves koromban, sem később, semmikor sem kipusztítani belőlem.

Álmodtam én is a hétvége után, méghozzá a Zöld Lovaggal. Naplót írt egy kedves szoba meleg szőnyegpadlóján feküdve, és arról írt, hogy milyen volt, amikor először meglátott engem. S láttam álmomban azt is, amilyennek Ő lát/ott engem - sose láttam még ilyen szépnek magamat! :-) Szóval, nagyon szép, nagyon biztató álom volt... :-)

Kedves Királylányok és Szép Miklósok!

Nekem a meseterápiás hétvége óta, egy azelőtt talán soha nem tapasztalt, nyugalom tölti ki a napjaimat.

Olyan helyzetek, amik azelőtt, heves gyomorideget okoztak, most kezdenek megjelenni olyannak, amilyenek valójában, és az egyedüli dolog, ami változott, hogy nyugodtabban/higgadtabban tudom szemlélni őket.

Ennek a nyugalomnak az egyik legfontosabb okát most abban látom, a mesei történésekre reflektálva, hogy van egy út az életemben a belső békéhez. És ami talán a legfontosabb, hogy bennem vannak az eszközök a megtalálásához: az erő, ami kell az úton és a táltos bölcsessége/megérzései. Csak annyit kell tennem, hogy ezekre figyeljek, és ez megnyugtat.

Ami érdekes, hogy egyre jobban szeretem az emberekkel való találkozásokat, amik eddig talán mindig stresszel töltöttek el; merek rájuk figyelni, és ez nagyon-nagyon jó érzés.

Egyelőre ízlelgetem ezt az állapotot...

Sziasztok!

Megosztanám én is a jót, amit mostanában élek. Hálát adok, hogy végre tudom, mit akarok kezdeni az életemmel, és a miértjét is megfogalmaztam. Ez sok erőt ad, mert eddig csak azt tudtam, hogy mit nem akarok, és nagyon bosszantott, mikor feltevődtek a kérdések, főleg a miértek. Nem igazán igyekeztem válaszolni, egyszer csak, hipp-hopp megérett, és kibuggyant belőlem a válasz. A meseterápia fáradalmainak kipihenése óta a lelkemet a telítettség érzése tölti el. Biztonságban érzem magam, ha néha megrendülök, erőt tudok meríteni a varázslatból, amit megéltem. Aminek nagyon örvendek az, hogy pihenten ébredek, és van erőm megvalósítani az elhanyagolt dolgokat. A belsőm eddig kocsonyaként reagált a külvilág impulzusaira, lassan - úgy érzem - átalakulok valami finom, puha habszivaccsá.

Kedves Társak!

Lassan én is érkezem valahova ahol nyugi van, de meg van egy pár próbám, amit végig kell csináljak. Eddig azt hittem, hogy ott vagyok, de sikerült előhozni belőlem, ami mélyen volt, és azt hittem, hogy az enyém, mert úgy megszoktam. Szóval dolgozom magamon, és szembe nézek a félelmeimmel mostanában rendesen. És jönnek is a kihívások.

Szakmailag is történt velem egy-két érdekesség, mikor meg fogom valakinek a lábát úgy jönnek a mondatok ki belőlem mintha nem is én lennék, látom a megoldást a betegségekre, és a mondanivalóm végére rendesen fizikailag szédülők, olyan messze elmegyek. Érdekes visszajelzéseket is kapok.

Annak Örvendek, hogy be tudom építeni mindezt az életembe.

Sziasztok!

Egy kicsit nehezen, végül nekem is sikerült belépni a csoportba. Bele is kezdek, elmesélem velem mik történtek.
Vasárnap éjjel, a tábor után volt egy érdekes álmom. A piacon voltam, amikor hirtelen besötétedett és olyan gyorsan kezdett forogni a föld, hogy éreztem, hogy belesüppedek a falba, aminek nekitámaszkodtam. Mintha egy versenyautóban ültem volna, ami hirtelen felgyorsul. Pánik támadt. Arra gondoltam, amit Ildikó mondott, hogy belül találjam meg a nyugalmat és akkor behunytam a szemem és a szeretetre gondoltam, éreztem, ahogy elkezdek emelkedni és megszűnt a körülöttem levő világ. Amikor kinyitottam a szemem, már vége volt, és láttam, ahogy a házak oldalfalai leomlottak a gyors mozgástól, a házakat lehetett látni belülről. Az egyik házban egy olyan freskó volt, ami körül a falak mind leomlottak, és amikor jobban megnéztem, láttam, hogy freskók vannak egymásra festve, talán húsz-harminc is. Tudtam, hogy az emberek valami miatt mindig ugyanoda festettek le valami fontosat, de mindig egy kicsit másképp. Amik legfelül voltak úgy mállottak le, mint a vizes papír. Oldalról lehetett látni a legelsőt, amit talán az első ember festett, ez kőre volt festve és annyira régi volt, hogy nem láttam, mit ábrázol.
Miután hazajöttem és kedden elmentem dolgozni, beléptem a klinikára és azt kérdeztem magamtól, mit keresek én itt? Óriási vihar dúlt bennem két napig, óriási kilengésekkel a végletekig, a felmondásom beadása és ennek a túlsó véglete között. Nem találtam a helyem és minden, ami addig elfogadható volt kezdett egyre fájóbb lenni. Aztán csütörtökön leültem és beszélgettem a főnökeimmel, és képzeljétek el KOCKÁZTATTAM, elmondtam mit érzek, mit szeretnék, sőt még visszajelzést is kértem magamról és el is fogadtam. Másnaptól megváltozott minden bennem és a környezetemben is. Aztán lassan elkezdtem LÁTNI az embereket, szeretni olyannak amilyenek, új ötleteim lettek, a többit nem is tudom, még most történik. Most tudok kockáztatni. És érdekes új lehetőségeket látok a jövőmben.

Megváltozott a rendhez való viszonyom, ami eddig rendetlen volt, az most rendes lett, kívül belül.

Sziasztok!

Lassan leülepszik bennem minden, és végre le is tudom írni mind azt, ami bent zajlik a közös hétvége óta.

Mint ha egy tenger lennék, a hullámokkal küzdök lassan negyedik hete. Tisztogatok, gondolkodom, és cselekszem. Mindig nem sikerül, de törekszem. Azt nagyon érzem, ha valaki váratlanul közel jön hozzám, ha játszmázik velem, és megpróbál az aurámba férkőzni, Valamitől megfordult a munkámhoz való viszonyulásom. Eddig úgy gondoltam, hogy az alkalmazotti beosztás a legjobb és legbiztonságosabb. Éltem célok nélkül, hiszen azt hittem, hogy valóra vált az álmom, hogy azt teszem amit szeretek. Koránt sem így van, hiszen hirtelen úgy érzem, hogy ennél sokkal többre vagyok képes.

Hirtelen elegem lett abból, hogy folyamatosan meg kell felelni, és most nem írom le, hogy kinek és miért, mert nagyon hosszú lenne. Egyszerűen csak azt érzem, hogy én Én akarok lenni, se több se kevesebb, csak Én. Se jobb sem pedig rosszabb. Így vagyok jól. És nem érdekel sem az, ha többre tartanak, sem az, ha kevesebbnek, mint ami és amennyi vagyok. Én magamat így szeretem a legjobban. Sikerült kitűznöm életem legnehezebb célját, és minden nap azon dolgozom, hogy az idő minél közelebb jöjjön a beteljesüléshez. Amikor a magam ura lehetek, és megvalósulhatok és boldog leszek.

Még rengeteg tisztítani valóm van ahhoz, hogy a tenger elcsendesedjen, de a meseterápia nagy segítség volt ahhoz, hogy közelebb kerüljek magamhoz, és hogy saját magam próbáljam megoldani a gondokat. Mert eddig csak kintről vártam.

Köszönöm Ildikó, Éva és Ervin! Nélkületek nehezebb lenne, sokkal.

A hétvége, amit együtt töltöttünk, mesés volt. Megszűnt az időérzékem, és minden este, amikor eljöttünk nehezemre esett visszamenni a valóságba. Mintha egy más világban lettünk volna. Ahol nincs rossz, biztonságban éreztem magam, és nyugalomban.

Sziasztok Meseutazók!

Hát igen, itt vagyok és elétek tárom gazdagságom szegénységem egyaránt. Nem könnyű mindent, ami a lelkem rezdülése kiírni magamból, de azzal biztattam magam, hogy valószínűleg ti is hasonlókat éltek meg, így bárkinek hasznos lehet... és persze nekem is mert amit leírok, valahogy mélyebben megfogalmazódik, meggyökeresedik bennem is.

A "mesés" hétvégénk óta (szó szerint és átvitt értelemben egyaránt MESÉS) sok minden történt... Néha jegyzeteltem, és vártam, hogy szép kerek egésszé formálódjon a történet, amikor már szavakba tudom önteni úgy, hogy érthető is legyen. Aztán olvasgattam a beszámolóitokat és rájöttem, hogy könnyen érthető lesz, hiszen mindannyiunkban hasonló dolgok történnek. Az első impulzus a meseterápia után egy határtalan nyugalom-érzés, elégedettség és eddig nem tapasztalt türelem volt. Gyakorlatilag: azoktól a dolgoktól amitől korábban bújtam ki a bőrömből, most valahogy semmi bajom nem volt. Minden váratlan, kellemetlen helyzetet vagy bosszantó dolgot lerendeztem azzal hogy ÉN VILÁGSZÉP VAGYOK, és eltöltött valami leírhatatlanul jó, meleg érzés..... Valami felsőbbrendűség - ettől picit meg is ijedtem, mert éppen azon dolgozom magamban, hogy ne ítélkezzem senki felett...de aztán addig ízlelgettem az érzést, amíg tudatosult, hogy nem nézek le ezzel senkit, csak valahogy kívülről, felülről SZEMLÉLEM, nem vagyok játékos a problémás helyzetben (felszínes vagy kreált problémás helyzetek), nem olvadok bele ezekbe, hanem inkább szemlélem valahogy magasról, ahonnan tisztábban rálátok mindenre.

A másik dolog amit tapasztaltam, hogy azok a kollégák, akik korábban hideg közönyt vagy akar elutasítást tanúsítottak felém, most keresik a társaságomat, meglepő baráti gesztusokról adva tanúságot. A változás biztosan bennem történt és ezen kollégák viselkedése az én viselkedésem tükre talán, de ez a változás annyira drasztikus, hogy szinte minden nap megmosolyogtat és ugyanakkor ámulatba ejt. Sőt, úgy érzem, nem csak az én viszonyom változott egy-egy kollégával, hanem maga a közösség is...

Meg egy fontos dolog, ami változott: a munkaerőm! Sokkal kevesebb energiával és kevesebb idő alatt képes vagyok megoldani olyan ügyeket, amiktől régebben borsozott a hátam.

Meg egy, számomra nagyon fontos eset, hogy a hétvégét követő valamelyik nap délutánján, egy adott helyzet újra előhozta belőlem a gyermeki ropogós nevetést, úgy kacagtam, mint valamikor gyermekkoromban nagyon-nagyon régen, felszabadultan, mégis könnyedén... leírhatatlan, de biztosan értitek...